CUNI - LESZNO
Saturday, April 28, 2007
Valamikor régen...
...de nemis... annyira régen azért nem volt. Egy iszonyatos délutánon, vasárnap. Édesapámmal kiabáltam. Enyhe. Üvöltöttem vele. Pénz.
Aztán nem telt bele pár óra és máris fél 6 lett. Már a vonaton ültem és utaztam volna vissza arra a helyre, amit mindennél jobban gyűlölök. ZEG. Egy héttel korábban még alig vártam, hogy hazaérjek átvirrasztott kollégiumi éjszakák és megpróbáltatások után, hogy azokkal az emberekkel tölthessem a hétvégét, akik szeretnek, vállalták a taníttatásom, azokkal, akik neveltek, hogy tudjam hol a határ. Hogy becsüljem, amim van. És én ezt is teszem. Elfelejtették. Elmerengek efféle dolgokon és kizárom a külvilágot. Ott. A vasútállomáson. A következő kép már a rózsaszín falú undorító személyvonat fülkéjében jön. Már itt is vagyok. Hányok ettől a helytől.
Anyukám válópert indított édesapám ellen. Nem bírta elviselni. A a szörnyű hang, ahogy kiabáltunk egymással. De nem ez volt az oka.
22 év.
Sose volt boldog az a ház. Elhagytuk. Rengeteg pénz az ügyvéd, a költözés. A múlt lezárása.
Megmenekültünk.
Nos igen... a barátságtalan ház már nem a miénk. Most itt egy új. Csodaszép és csendes. Kedvességet áraszt, de könnyű egy szép új valami mögérejteni a régi sérelmeket.
Mivel nem vagyok sokat otthon nem tudhatom biztosan, csak sejtem, hogy a szüleim sokat magukkal hoztak ide is a régi fájdalmakból.
De még örülnek... Most még mindenki örül. Végül megszabadultunk a vén banyától. Csak a kiskutyát hagytuk hátra. Annyira hiányzik a pici idióta feje.
Aztán nem telt bele pár óra és máris fél 6 lett. Már a vonaton ültem és utaztam volna vissza arra a helyre, amit mindennél jobban gyűlölök. ZEG. Egy héttel korábban még alig vártam, hogy hazaérjek átvirrasztott kollégiumi éjszakák és megpróbáltatások után, hogy azokkal az emberekkel tölthessem a hétvégét, akik szeretnek, vállalták a taníttatásom, azokkal, akik neveltek, hogy tudjam hol a határ. Hogy becsüljem, amim van. És én ezt is teszem. Elfelejtették. Elmerengek efféle dolgokon és kizárom a külvilágot. Ott. A vasútállomáson. A következő kép már a rózsaszín falú undorító személyvonat fülkéjében jön. Már itt is vagyok. Hányok ettől a helytől.
Anyukám válópert indított édesapám ellen. Nem bírta elviselni. A a szörnyű hang, ahogy kiabáltunk egymással. De nem ez volt az oka.
22 év.
Sose volt boldog az a ház. Elhagytuk. Rengeteg pénz az ügyvéd, a költözés. A múlt lezárása.
Megmenekültünk.
Nos igen... a barátságtalan ház már nem a miénk. Most itt egy új. Csodaszép és csendes. Kedvességet áraszt, de könnyű egy szép új valami mögérejteni a régi sérelmeket.
Mivel nem vagyok sokat otthon nem tudhatom biztosan, csak sejtem, hogy a szüleim sokat magukkal hoztak ide is a régi fájdalmakból.
De még örülnek... Most még mindenki örül. Végül megszabadultunk a vén banyától. Csak a kiskutyát hagytuk hátra. Annyira hiányzik a pici idióta feje.
Monday, April 9, 2007
Subscribe to:
Comments (Atom)